2.rész

Mielőtt elkezdeném szeretném megköszönni a 1200+ oldalmegjelenítést. Jó tudni, hogy úgy is látogattátok a blogomat, hogy nem írtam új részt. Örök hála. Még szeretném megköszönni az új design-t a Blueberries Designak. Nélkületek nem lett volna ilyen szép, köszönöm. És végre valahára itt van a 2.rész. Sajnálom a késlekedést. Remélem, tetszeni fog.
                                                                                                                        

Ezt...ezt nem hiszem el. Csak hatszor szerepelt a nevem. Rajtam kívül még vagy nyolcszáz név volt a gömben. Mégis az én nevemet húzták ki. Ebben bizonyára a Kapitólium keze van. Annyi mindenkit ölt már meg, akiket el akart távolítani. Miért nem tenné meg ezt egy sorsolás alkalmával? Csak azt nem értem, hogy miért pont én. Nem tettem semmi rosszat, ami ártott volna neki. Hacsak, nem azt, hogy létezem. Bár szerintem ez a legnagyobb gond, ami szúrja a szemüket.

 -Gyere, gyere csak a színpadra! Nem kell félni - invitál a színpadra Lilien. Észre sem vettem, hogy lefagytam. Hátulról valaki meglök és én reszkető lábbal a színpad felé veszem az irányt. Körülöttem együttérző arcokat csak ritkán találok, megkönnyebülteket annál inkább. Mikor felérek a pódiumra, Waters kisasszony mégegyszer elkiáltja a nevemet. Talán azt várja, hogy a közönség tapsoljon, de erre várhat tovább. Mire eljut az agyáig, hogy senki nem fog éljenezni és tapsolni, a másik gömbhöz sétál, amiben a fiúk nevei szerepelnek. Most veszem csak észre, hogy azt kántálom magamban, hogy : "Ne Josht, ne Josht". Mire erre feleszmélek, Lilien már ki is vette a cetlit. Nagyjából 5 másodperc múlva ki is fogja mondani a nevet. Abban az 5 másodpercben a tömeg idegeit tépi. Öt...négy...három...kettő...egy.

 - Josh Carter! - kiáltja. Ez most komoly??? Ennyire ki akarnak cseszni velem? Az egyetlen fiút, vagyis inkább embert, aki mindig kedves velem, jófej és sose bánt, kihúzták? Most már sosem lehetek boldog. Ha nyerek is(amire nincs sok esélyem), hogyan nézhetnék szembe azzal a ténnyel, hogy Josh meghalt? Ezt nem fogom kibírni. Sírni lenne kedvem, de tudom, hogy az Aratást veszi a kamera. Erősnek kell mutakoznom. Messziről látom, hogy Josh közeledik. Találkozik a tekintetünk, s a szeméből kiolvashatom az őszinte együttérzést és szomorúságot.

Mikor felér a színpadra, Lilien megkérdezi a közönségtől:

 - Valaki önként jelentkező?

A kérdésére a válasz néma csend. Elcsüggedten Joshra pillantok. Tudom, hogy van egy egy évvel idősebb bátyja, aki jelentkezhetne helyette. De nem teszi meg. Lehet, hogy szereti az öccsét, de nem annyira, hogy feláldozza magát érte. Thomas megtenné, ha még 18 lenne. Tényleg, Thomas! Vajon hol lehet? És hol a családom? Elkeseredetten kémlelem a tömeget, még akkor is, amikor Carter kezet fog velem. Hol lehetnek? Sehol nem találom őket. Végül feladom a próbálkozást és már Lilienre figyelek, amikor elkiáltja magát:

 -Hölgyeim és Uraim, az idei év Kiválasztottjai a hetedik körzetből nem más, mint Johanna Mason és Josh Carter!

A két név visszhangzik a néma teren. Egy fecsegőposzáta elszáll a tér felett, de a nevemet kántálni kezdi. Ez furcsa. Azt hittem, csak a dalokat tudják megjegyezni, majd elénekelni. Ami ezután következik még számomra is meghökkentő. Először egy, aztán öt, aztán 30 és egyre több ember nyújtja ki a bal kezét, mutatva a három középső ujját. Ez nálunk az együttérzés, és csodálat jele. Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. A bámulatból felucsódva a Békeőrök a színpadra jönnek és erőszakosan a Törvényszék épuletébe "kísérnek". Mikor visszatekintek látom, ahogyan az emberek tolakodni kezdenek és a Békeőrök felé veszik az irányt. Azok nehezen tartják vissza a nagy tömeget. A zűrzavart kihasználva, egy szőke hajú kislány előretolakodik és ordítani, majd zokogni kezd, miközben ezeket a szavakat makogja:

 -Josh, neeee, Josh, gyere vissza, Josh, szeretlek, Josh!!!

Azt hiszem, Josh húga lehet. Elérzékenyülök annak láttán, hogy mennyire szeretheti a bátyját.

Ezután a Békeőrök engem tovább taszítanak. Elhaladunk egy folyosón, ahol a falak hófehérre vannak meszelve, s rajtuk festmények lógnak. A folyosó üres, csak én és a két őr sétálunk rajta. A fiút valahova máshova kísérhették. A folyosó végén baloldalon bekísérnek egy ajtón, amit eddig nem is vettem észre. Belöknek, majd rám zárják az ajtót. Térdre rogyok a hímzett szőnyegre és zokogni kezdek. Amit eddig visszatartottam hurrikán szerűen kitör belőlem. Nem tudom meddig sírhatok, de egyszer csak belép a családom a szobába.

 -Kicsim! - kezdi anya, de rögtön azután sírva fakad. Ezt látván még jobban sírni kezdek. Thomas és apa karöltve oda lép hozzám és megölelnek. Nemsokára anya is csatlakozik. Apa is sír, így Tom próbál nyugtatgatni.

 - Meg tudod nyerni. Tudom. Jól bánsz a baltával és okos vagy. Ki tudsz találni majd valamit. De ne mutasd meg a többi Kiválasztottnak, hogy mennyire erős és talpraesett van. Ha gyengének mutatod magad, nem te leszel a célpont. Kérlek, fogadd meg a tanácsomat. Várunk haza - mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy nehezen megy neki.

 - Megfogadom. Ígérem. Szeretlek titeket - intézem a szavaimat a családomhoz.

 - Mi is téged - mondják egyszerre. Egy darabig még ölelkezünk, de aztán bejön egy Békeőr.

 - Letelt az idő - mondja, majd kitessékeli a családomat a szobámból. Végleg egyedül maradtam.

 - Kisasszony, jöjjön! - jön vissza egy idő után a férfi és megragadja a karomat. Végig haladunk az előző folyosón, majd kimegyünk az épületből. Ott vár már minket Lilien és Josh. Beszállunk egy golyóálló kocsiba, ami egyenesen a vasútállomásra visz.

 - Nem igaz, hogy egy normális kocsival nem tudnak minket idehozni - panaszkodik a kísérőnk, mikor már a vonatállomáson állunk. Hát, igen. Neki ez a legnagyobb problémája. A vonatot figyelem. Gyönyörű kék színe van és akkora ablakai, mint a mi lakásunknak a legnagyobb szobája. Lilien és Josh után én vagyok a következő, hogy felszálljak erre a járműre. Utánam az ajtó becsukódik és a vonat elindul. Irány a csodás Kapitólium!