3.rész

Először is szeretném megemlíteni, hogy szörnyen sajnálom, hogy már egy hónapja nem hoztam új részt. Egyszerűen nincs időm. De most 2 részt is hozok:ma, meg még egyet a héten(ha jön az ihlet). Ez egy kicsit rövidke lett, de legkötelebb hosszabbat hozok, igérem! Jó olvasást!

                                                                                                                        

A szerelvény belseje, talán jobb mint a külseje, pedig az se volt valami csúnya. Sőt! Meseszép volt. De ez, ez valami hihetetlen. Előttem egy asztalka van, rajta mindenféle gyümölcs, hús, sütemény és innivaló, ami szem-szájnak ingere. A helyiségből három ajtó nyílik, egyiken épp egy Avox szolgáló halad át egy tálcával. Az asztal mellet szép, lakkozott mahagóni székek állnak, egyiket Blight, a mentorunk támasztja. Általában a fiúknak és lányoknak külön mentorjuk van, de mivel a mi körzetünkben csak Blight az egyedüli győztes, így mindkettőnknek ő. A férfi éppen egy boros poharat tart a szájához, s a  pohár fenekét figyeli. Mikor felnéz, ránk villantja nem túl fényes fogsorát és megszólal:

 - Sziasztok, kedves mentoráltjaim! Josh és Johanna, jól mondom?

 - Igen - válaszoljuk egyszerre Josh-sal.

 - Nahát, idén két J kezdőbetűs Kiválasztottal hoz össze a sors! - rikkantja, majd elneveti magát a saját poénján, ami - teszem hozzá - nem is volt vicces. Úgy vélem, nem ez az első pohár, amit megiszik.

 - Úgy látszik - motyogom magamban, majd leülök az egyik székhez és neki is látok az ebédemnek. Még soha életemben nem volt ennyi étel az orrom előtt. A körzetemben biztos, hogy minimum a felét eltennék későbbre. Elveszek egy kakaós süteményt az asztalról és mohón falni kezdem.

 - A körzetben nem tanítják meg a jó modort? - intézi hozzám szavait a kísérőnk, majd ő is leül, pont velem szemben.

 - Te könnyen beszélsz, hiszen mindent megkaptál az életedben, amit csak akartál! - kel a védelmemre Josh. Időközben ő is leült, mellém. Nem is tudtam, hogy ennyire megmondó típus. Teljesen egyet értek vele. Mit tud ez a nő, aki még sosem éhezett? Akinek nem kell bemennie mindig dolgozni, mert pénzben bővelkedik? Semmit nem tud. Úgy eszem, ahogy akarok! Ő ne mondja meg nekem, hogy mit, hogyan csináljak. Jobban szemügyre veszem a fiút. Azt hiszem, sok mindent nem tudok még róla. Mégis, megfogott benne valami. Talán a szép, csokoládébarna haja, az égszínkék káprázó szeme, vagy a gyönyörű mosolya. Be kell vallanom magamnak: Josh nem csakhogy, nem csúnya, hanem kifejezetten helyes. A suliban is minden lány érte van oda, bár még sohasem volt barátnője. Lehet, hogy az Igazit keresi. Talán ez is tetszik benne. Meg ahogyan beszél, a hangja, a kedvessége. Nem, nem, nem! Nem szerethetek belé. A Viadalnak csak egy győztese lehet. Ha én akarok az lenni, akkor el kell felejtenem Josh Cartert. Örökre.

 - Te velem így ne beszélj! - fakad ki Lilien - Majd a Kapitóliumban megtanítják neked, mi az az illem!

A kísérőnk homlokán kidagadnak az erek, az arca kipirosodik. Nem láttam még ilyennek. Nem arról van szó, mintha annyira ismerném, csak éppen furcsa. Lilien megvárja, míg lenyugszik, majd csendben feláll, megköszöni, majd elmegy.

 - Ne is törődjetek vele. Kicsit flúgos - röhög fel Blight. Ismét, a saját viccén.

 - Blight, maga szerint milyen taktikát kéne követnünk a Viadalon? - vág is a közepébe a fiú és elvesz az egyik tálcáról egy mézás-mázos muffint. Jól néz ki, az egyszer biztos. Blight Josh szemébe néz, majd megszólal:

 - Hogy Haymitch barátomtól idézzek: " Maradj életben! "

Tudom ki az a Haymitch, Minden Viadalon berúgik. Nem csoda, hogy szinte soha nem nyernek a Viadalon a mentoráltjai. A Tizenkettedik Körzetben is csak egy mentor van: Haymitch. Úgy látszik Blight nagyon jóban lehet vele. Talán tőle vette át az ivást is. Tavaly ő is becsintettett egy "kicsit". A Kiválasztottak már a Vérfürdőnél meghaltak...

 - Valami jobb tanács? - húzom el a számat, arra utalva, hogy az az ember, akitől idéz, nekem nem túl szimpatikus.

 - Figyelj, kislány - kezdi a mentorom - Haymitch jó ember. Azért csinála ezt, mármint az ivást, mert így akar elmenkülni az igazság elől. - Úgy látszik, vette a célzást.

 -  De az nem megoldás, hogy gyerekeket hagy meghalni minden évben! - csattanok fel. Lehet, hogy Haymitch számára ez az egyetlen megoldás, de téved. Van megoldás.

 - Te nem éltél még át Viadalt. Nem voltál még mentor. Nem mentheted meg minden évben a körzeted Kiválasztottjait. Az ember egy idő után feladja, és elmenekül az igazság elől. Valaki droggal, valaki itallal.

Akkor sem értek egyet. Szó nélkül felállok és faképnél hagyom a mentoromat. Josh még ott marad vele. Lehet, hogy kérdez tőle még valamit. Bár nem hiszem, hogy ezek után értelmes választ is fog kapni. Az első ajtónál befordulok, de nem tudom merre megyek. Szembe velem egy folyóson épp egy szolgáló jön. Megállítom:

 - Elnézést, nem tudja, merre kell mennem?

Az Avox maga mögé mutat, majd balra. Közben elmosolyodik és a szívére teszi a kezét. Gondolom részvétét fejezi ki.

 - Köszönöm.

A folyosó végén balra fordulok és csakugyan ott van egy ajtó. Legalábbis annak tűnik. Viszont nincsen rajta kilincs. Elé állok, erre magától kinyílik. Érdekes. Az biztos, hogy ez csak a Kapitóliumban természetes. A Körzetek nagyon le vannak maradva a technológiával.Mikor belépek, lélegzetelállító látvány fogad. A szoba valami zseniális. Középen egy hatalmas mahagóniból faragott ágy van melyen, sok színes, díszes párna van. Az ágy takaró színes selyem, még a kapitóliumiaknak is drága lehet, nekem pedig! Szerintem csak az egyik párna kerül többe, mint a házunk... Az ágy mellet komódok vannak, bennük fehér rózsa. Az elnök nagyon szereti a rózsákat. Mindig tart a hajtókájában is. Sokszor elgondolkoztam, hogy miért lehet ez. Vajon mit titkol? A szőnyeg az egész óriási szobán végigterül. Fent a falon van egy képernyő, alatta egy szekrény helyezkedik el. A képernyőn egy táj bükk erdő van. Tudom, mert minden fát, erdőt ismerek. Hiszen abban nőttem fel! Máris egy emlék ugrik be.

*visszaemlékezés: hat évvel ezelőtt*

 - Apu, anyu, engedjetek ki minket az erdőbe, légysziiiii! - kértem őket, azzal az ellenállhatatlan nézéssel, ahogyan csak egy tizenegy éves tud nézni.  Anyáék nem akartak kiengedni egyedül az erdőbe, de mondtam nekik, hogy kijön velem Tom is. Erre megenyhültek az arcvonásaik és mosolyogva  elengedtek. Majd mikor Tommal elkezdtünk sebesen vágtázni a bükkösök közé, apu utánunk kiáltotta:

 - Lassítsatok, gyerekek!

De mi nem fogadtunk szót, rohantunk tovább. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyon előre szaladtam. Nem baj, Tom gyors, biztos utol ér. De nem jött. Megálltam, visszanéztem, de Thomas nem volt sehol. Kétségbe estem.

 - Tom! Thomas! Tomas, hol vagy? - kiabáltam, de semmi. Azelőtt soha sem jöttem ki egyedül az erdőbe. Most se tudtam, hogy merről szaladtam, csak rohantam, azzal a tudattal, hogy a bátyám jön utánam. De nem jött. Eluralkodott rajtam a félelem. Leültem a még nedves fűre, lehajtottam  a fejem és pityeregni kezdtem.

 - Mi van, hugi? - jött egy ismerős hang a hátam mögül. Felkeltem és a bátyámra ugortam.

 - Azt hittem eltűntél!- kezdtem sírni és a vállára hajtottam a fejem.

 - Én soha sem fogok eltűnni. Mindig itt leszek neked. Mindig. "

*visszaemlékezés vége*

"Mindig." Egy könnycsepp legördül az arcomon. És tapasztalatból tudom, hogy az elsőt, még egy és még egy, majd rengeteg követi. Miért velem? Miért velem kell ez megtörténnie? Hogy győzzek a Viadalon? Nem leszek képes nyerni. Mit is mondott az én drága bátyám? " Ha gyengének mutatod magad, nem te leszel a célpont. " Ezaz! Jaj, Tom, miért nem lehetsz most itt velem? Annyira hiányzol. Miért kell nekem ezen a szaros Viadalon részt vennem? Ez is Snow elnök hibája. Ha ő nem lenne, békében élne Panem! Ha megnyerem a Viadalt, vajon célpont leszek? Megváltozom? És a legfontosabb kérdés: képes lennék ölni?

Míg ezekre a kérdésekre keresem a választ, az agyam elfárad, a szemem pedig lecsukódik. Mikor legközelebb kinyitom, már nem a Hetedik Körzetben vagyok. Ez nem csak egy álom volt. Megérkeztünk.