Menü

2015. január 4., vasárnap

1.rész

Ma reggel álmosan ébredtem. Egész éjjel forgolódtam. A rémálmok nem szűntek. Szerintem mindenki hasonlóan van,mint én. Hiszen ma van az a kurva Aratás. Ahol minden körzetből kiválasztanak egy tizenkettő és tizennyolc év közötti fiút és lányt,hogy részt vegyenek a "nagyszerű" Éhezők Viadalán. Pff... A hányinger kerülget. Idén hatszor szerepel a gömbben a nevem. Bátyám, Thomas már elmúlt tizennyolc, így ő megúszta. Egy életre. De engem még kihúzhatnak. Engem még a halálba küldhetnek.
Apa, anya és Thomas feszülten néz rám az étkező asztalról, mikor az étkezőbe lépek. Nem vághatok valami vidám képet, mert anya így szól:
 - Kicsim! Rajtad kívül még egy rakás gyerek neve van a gömbben. Nem... - elakad - Nem... - nem bírja tovább: sírva fakad. Bár megnyugtatásnak szánta, a terve fordítva sült el. A sírás kerülget, de erőt veszek magamon és kibírom. Leülök az asztalhoz, veszek egy szelet kenyeret és egy sajtot, majd nekiállok a reggelimnek. A továbbiakban senki nem szólal meg. Elsőként állok fel az asztaltól.
 - Megyek, felöltözöm - mondom, majd bemegyek a szobámba. E ritka eseményen elvárják, hogy szépen öltözzünk fel. Előkotorászok a szekrényemből egy halvány lila ruhát, ami a térdemig ér. Ez még a nagynénémről maradt rám, aki lassan két éve, hogy meghalt. Az emlékek már is elöntenek. Nagyom szerettem Lucy nénit. Ő volt talán az egyetlen, aki igazán megértett. Mindig hozott nekünk valami finomságot, amikor átjött hozzánk. Amikor meghalt utána még hetekig sírtam. Egész nap az ágyamban feküdtem. Borzasztóan megviselt. Gondolkozásomból a bátyám zökkent ki, aki belép a szobámba.
 - Igyekezz Johanna, mindjárt megyünk! - majd kifordul és elmegy.
Gyorsan elmegyek a mosdóba, aztán már ott is állok a többiek mellett.
 - Mehetünk? - kérdezi apa.
 - Igen - feleljük egyszerre Tommal.
 - Rendben - lép ki apa az ajtón közben megfogja anyukám kezét. Kilépek az ajtón és egyből megcsap az erdő illata. Közel lakunk az erdőhöz. Kiskoromban gyakran kiszöktem oda, amikor magányra vágytam. Most, hogy belegondolok, elég gyakran történt ez meg. Thomas becsukja az ajtót. Nem szoktuk bezárni. Semmivel sincs több nekünk, mint másoknak.
Csöndben ballagunk a tér felé. Útközben egyre többen csatlakoznak hozzánk. Meglátom az egyik osztálytársamat, Katie-t. Intek neki egyet, mire mosolyogva visszaint. Sosem értettem a lányt. Szinte mindig mosolyog. Pedig ők sem gazdagok, sőt! Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen boldog ebben a világban. Már is megérkeztünk a főtérre. A Törvényszék épülete előtt egy hatalmas színpad áll. A színpad közepén egy mikrofon áll, mellete két gömb tele nevekkel, a színpad szélén pedig két szék van. Az egyiken Blight, a körzetünk győztes kiválasztottja, a másikon a polgármester ül. A pódium fölött a Kapitólium címere van kifeszítve. Elköszönök a szüleimtől, majd odaállok a tizenhét-tizennyolc évesek mögé, a sorba. Előttem három lány és négy fiú áll. Egyiküket ismerem. Josh Carter a neve. Évfolytam társam. Nem szoktam ilyeneket mondani, de be kell vallanom,hogy a srác elég helyes. Észrevesz és mosolyogva hátraint nekem. Akaratom ellenére elpirulok és visszaintek. Ő a következő a sorban. Az asztalnál ülő nő felírja a nevét meg ilyenek. Josh elindul, elvesz a tömegben. Egy darabig követem a szememmel. Elbambultam. Máris én vagyok a következő.
 - Mi a neved? - kérdezi nő az asztalnál erős kapitóliumi akcentussal.
 - Johanna Mason - válaszolom elég gorombán. A nő csak prüszköl egyet, majd felírja a nevem -Életkorod? - néz fel megint.
  -  Tizenhét - válaszolom unottan.
 - Jól van, mehetsz - utasít majd a mögöttem lévők lökdösődéseiktől majdnem hasra esem. Halk nevetést hallok, de direkt nem fordulok meg. Biztosan arra várnak. Ezért fogom magam és jó messzire elsétálok. Közben már mindenki végzett a nevek felírkálásával és a mikrofonhoz egy kapitóliumi nő sétál oda. Ő Lilien Waters, a 7. körzet kísérője. Évek óta küzd, hogy valami más körzetet kaphasson. Hiába. Kedves Lilien Wates! Hozzászokhatnál, hogy az élet nem mindig habos torta, akármennyire is azt hiszed. Pff... Az ilyeneket kéne Viadalra küldeni... Lilien egy 10 cm magas tűsarkút visel (amiben nem is tudom,hogyan tud járni), combközépig érő buggyos, virító rozsaszín kurvás ruhát és a haja aranyszínűre van festve. Valószínüleg a Kapitóliumban most ez a divat.
Beleszól a mikrofonba:
 - Üdvözlök mindenkit e csodás napon! - Csodás? Ez normális? Csodás, persze... - Boldog Viadalt! És sose hagyjon el benneteket a remény! - kiáltja boldogan. Mindenki úgy néz rá, hogy szerintem ő is elszégyelli magát. Ezek után a polgármester feláll és elmondja a hosszú, unalmas beszédét, amit minden évben Aratáskor elmond. Minden évben elmondja, hogy miért van a Viadal, mi történt a háborúban, satöbbi, satöbbi. Nem is figyelek rá oda. Tekintetemmel a családomat fürkészem, de nem lelem meg őket. Ellenben nagyjából három méterre tőlem meglelem Josht. Óvatos félmosolyra húzza a száját és tátog valamit, de nem értem. Probálom jelezni, hogy nem értem, mit mond, de továbbra is mosolyog és ebből arra következtetek, hogy nem érti, hogy mit próbáltam üzenni. Nem baj. Visszafordulok a színpad felé. A polgármester beszéde a végéhez közeleg. Befejezi, aztán visszaül a helyére. Lilen ekkor ismét beleszól a mikrofonba.
 - Mint mindig, először következzenek a lányok - mondja, majd odatipeg a gömbhöz, amiben a lányok nevei vannak. A gyomrom összeugrik és mogyoró méretűre zsugorodik. A fejem lüktet, a torkom éget, a ruha, minta meg akarna folytani. Levegőért kapkodom.
Lilen Waters hosszan keresgél a cetlik között, majd megállapodik egyen és kihúzza.
Egy másodpercet vár, aztán felolvassa:
 - Johanna Mason! - krákogja.
"Ezt nem hiszem el." - ez minden,ami eszembe jut.

2 megjegyzés:

  1. Imadom szerelmes vagyok a storydba *-* nagyon koszonom hogy letezik ez a blog imadom

    VálaszTörlés
  2. Erre nem is tudom, mit irjak. A hálánál sokkal többt érezk...Olyan jó érzés, hogy megbecsülik a munkám, és tetszik is nekik.Ez....leírhatatlan érzés.Köszönöm:') Én meg szerelmes vagyok a szabaidba..<33

    VálaszTörlés