Kedves mindenki, avagy olvasók, követők, feliratkozók, lázadók, fecsegőposzáták, csillámpónik(amit akartok)!

Tudom, tudom, tudom. Már vagy 3 hónapja nem írok új részt, csak folyamatosan ígérgetem, hogy "talán most hétvégén". Egyszerűen se ihletem, se erőm, se kedvem sincs hozzá. Borzasztóan sajnálom. (Azt is, hogy talán azt hittétek, hogy most új részt írok, de csalódnotok kellett.) Eldöntöttem, hogy egy időre bezárom a blogot. 1-2 hétre, hónapra, több hónapra, nem tudom. Talán nem is fogom folytatni, mert rájövök, ez nem nekem való. Pedig imádom csinálni, tényleg! Csak most szeretnék mással foglalkozni: tanulással, barátokkal, szabadsággal, olvasással, ilyenek. Őszintén sajnálom és remélem, majd egyszer( valamikor a közeljövőben) talán visszatérek a hatalmas és csodálatos "bloggervilágba". Addig is, puszi mindenkinek!
Anney:)

3.rész

Először is szeretném megemlíteni, hogy szörnyen sajnálom, hogy már egy hónapja nem hoztam új részt. Egyszerűen nincs időm. De most 2 részt is hozok:ma, meg még egyet a héten(ha jön az ihlet). Ez egy kicsit rövidke lett, de legkötelebb hosszabbat hozok, igérem! Jó olvasást!

                                                                                                                        

A szerelvény belseje, talán jobb mint a külseje, pedig az se volt valami csúnya. Sőt! Meseszép volt. De ez, ez valami hihetetlen. Előttem egy asztalka van, rajta mindenféle gyümölcs, hús, sütemény és innivaló, ami szem-szájnak ingere. A helyiségből három ajtó nyílik, egyiken épp egy Avox szolgáló halad át egy tálcával. Az asztal mellet szép, lakkozott mahagóni székek állnak, egyiket Blight, a mentorunk támasztja. Általában a fiúknak és lányoknak külön mentorjuk van, de mivel a mi körzetünkben csak Blight az egyedüli győztes, így mindkettőnknek ő. A férfi éppen egy boros poharat tart a szájához, s a  pohár fenekét figyeli. Mikor felnéz, ránk villantja nem túl fényes fogsorát és megszólal:

 - Sziasztok, kedves mentoráltjaim! Josh és Johanna, jól mondom?

 - Igen - válaszoljuk egyszerre Josh-sal.

 - Nahát, idén két J kezdőbetűs Kiválasztottal hoz össze a sors! - rikkantja, majd elneveti magát a saját poénján, ami - teszem hozzá - nem is volt vicces. Úgy vélem, nem ez az első pohár, amit megiszik.

 - Úgy látszik - motyogom magamban, majd leülök az egyik székhez és neki is látok az ebédemnek. Még soha életemben nem volt ennyi étel az orrom előtt. A körzetemben biztos, hogy minimum a felét eltennék későbbre. Elveszek egy kakaós süteményt az asztalról és mohón falni kezdem.

 - A körzetben nem tanítják meg a jó modort? - intézi hozzám szavait a kísérőnk, majd ő is leül, pont velem szemben.

 - Te könnyen beszélsz, hiszen mindent megkaptál az életedben, amit csak akartál! - kel a védelmemre Josh. Időközben ő is leült, mellém. Nem is tudtam, hogy ennyire megmondó típus. Teljesen egyet értek vele. Mit tud ez a nő, aki még sosem éhezett? Akinek nem kell bemennie mindig dolgozni, mert pénzben bővelkedik? Semmit nem tud. Úgy eszem, ahogy akarok! Ő ne mondja meg nekem, hogy mit, hogyan csináljak. Jobban szemügyre veszem a fiút. Azt hiszem, sok mindent nem tudok még róla. Mégis, megfogott benne valami. Talán a szép, csokoládébarna haja, az égszínkék káprázó szeme, vagy a gyönyörű mosolya. Be kell vallanom magamnak: Josh nem csakhogy, nem csúnya, hanem kifejezetten helyes. A suliban is minden lány érte van oda, bár még sohasem volt barátnője. Lehet, hogy az Igazit keresi. Talán ez is tetszik benne. Meg ahogyan beszél, a hangja, a kedvessége. Nem, nem, nem! Nem szerethetek belé. A Viadalnak csak egy győztese lehet. Ha én akarok az lenni, akkor el kell felejtenem Josh Cartert. Örökre.

 - Te velem így ne beszélj! - fakad ki Lilien - Majd a Kapitóliumban megtanítják neked, mi az az illem!

A kísérőnk homlokán kidagadnak az erek, az arca kipirosodik. Nem láttam még ilyennek. Nem arról van szó, mintha annyira ismerném, csak éppen furcsa. Lilien megvárja, míg lenyugszik, majd csendben feláll, megköszöni, majd elmegy.

 - Ne is törődjetek vele. Kicsit flúgos - röhög fel Blight. Ismét, a saját viccén.

 - Blight, maga szerint milyen taktikát kéne követnünk a Viadalon? - vág is a közepébe a fiú és elvesz az egyik tálcáról egy mézás-mázos muffint. Jól néz ki, az egyszer biztos. Blight Josh szemébe néz, majd megszólal:

 - Hogy Haymitch barátomtól idézzek: " Maradj életben! "

Tudom ki az a Haymitch, Minden Viadalon berúgik. Nem csoda, hogy szinte soha nem nyernek a Viadalon a mentoráltjai. A Tizenkettedik Körzetben is csak egy mentor van: Haymitch. Úgy látszik Blight nagyon jóban lehet vele. Talán tőle vette át az ivást is. Tavaly ő is becsintettett egy "kicsit". A Kiválasztottak már a Vérfürdőnél meghaltak...

 - Valami jobb tanács? - húzom el a számat, arra utalva, hogy az az ember, akitől idéz, nekem nem túl szimpatikus.

 - Figyelj, kislány - kezdi a mentorom - Haymitch jó ember. Azért csinála ezt, mármint az ivást, mert így akar elmenkülni az igazság elől. - Úgy látszik, vette a célzást.

 -  De az nem megoldás, hogy gyerekeket hagy meghalni minden évben! - csattanok fel. Lehet, hogy Haymitch számára ez az egyetlen megoldás, de téved. Van megoldás.

 - Te nem éltél még át Viadalt. Nem voltál még mentor. Nem mentheted meg minden évben a körzeted Kiválasztottjait. Az ember egy idő után feladja, és elmenekül az igazság elől. Valaki droggal, valaki itallal.

Akkor sem értek egyet. Szó nélkül felállok és faképnél hagyom a mentoromat. Josh még ott marad vele. Lehet, hogy kérdez tőle még valamit. Bár nem hiszem, hogy ezek után értelmes választ is fog kapni. Az első ajtónál befordulok, de nem tudom merre megyek. Szembe velem egy folyóson épp egy szolgáló jön. Megállítom:

 - Elnézést, nem tudja, merre kell mennem?

Az Avox maga mögé mutat, majd balra. Közben elmosolyodik és a szívére teszi a kezét. Gondolom részvétét fejezi ki.

 - Köszönöm.

A folyosó végén balra fordulok és csakugyan ott van egy ajtó. Legalábbis annak tűnik. Viszont nincsen rajta kilincs. Elé állok, erre magától kinyílik. Érdekes. Az biztos, hogy ez csak a Kapitóliumban természetes. A Körzetek nagyon le vannak maradva a technológiával.Mikor belépek, lélegzetelállító látvány fogad. A szoba valami zseniális. Középen egy hatalmas mahagóniból faragott ágy van melyen, sok színes, díszes párna van. Az ágy takaró színes selyem, még a kapitóliumiaknak is drága lehet, nekem pedig! Szerintem csak az egyik párna kerül többe, mint a házunk... Az ágy mellet komódok vannak, bennük fehér rózsa. Az elnök nagyon szereti a rózsákat. Mindig tart a hajtókájában is. Sokszor elgondolkoztam, hogy miért lehet ez. Vajon mit titkol? A szőnyeg az egész óriási szobán végigterül. Fent a falon van egy képernyő, alatta egy szekrény helyezkedik el. A képernyőn egy táj bükk erdő van. Tudom, mert minden fát, erdőt ismerek. Hiszen abban nőttem fel! Máris egy emlék ugrik be.

*visszaemlékezés: hat évvel ezelőtt*

 - Apu, anyu, engedjetek ki minket az erdőbe, légysziiiii! - kértem őket, azzal az ellenállhatatlan nézéssel, ahogyan csak egy tizenegy éves tud nézni.  Anyáék nem akartak kiengedni egyedül az erdőbe, de mondtam nekik, hogy kijön velem Tom is. Erre megenyhültek az arcvonásaik és mosolyogva  elengedtek. Majd mikor Tommal elkezdtünk sebesen vágtázni a bükkösök közé, apu utánunk kiáltotta:

 - Lassítsatok, gyerekek!

De mi nem fogadtunk szót, rohantunk tovább. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyon előre szaladtam. Nem baj, Tom gyors, biztos utol ér. De nem jött. Megálltam, visszanéztem, de Thomas nem volt sehol. Kétségbe estem.

 - Tom! Thomas! Tomas, hol vagy? - kiabáltam, de semmi. Azelőtt soha sem jöttem ki egyedül az erdőbe. Most se tudtam, hogy merről szaladtam, csak rohantam, azzal a tudattal, hogy a bátyám jön utánam. De nem jött. Eluralkodott rajtam a félelem. Leültem a még nedves fűre, lehajtottam  a fejem és pityeregni kezdtem.

 - Mi van, hugi? - jött egy ismerős hang a hátam mögül. Felkeltem és a bátyámra ugortam.

 - Azt hittem eltűntél!- kezdtem sírni és a vállára hajtottam a fejem.

 - Én soha sem fogok eltűnni. Mindig itt leszek neked. Mindig. "

*visszaemlékezés vége*

"Mindig." Egy könnycsepp legördül az arcomon. És tapasztalatból tudom, hogy az elsőt, még egy és még egy, majd rengeteg követi. Miért velem? Miért velem kell ez megtörténnie? Hogy győzzek a Viadalon? Nem leszek képes nyerni. Mit is mondott az én drága bátyám? " Ha gyengének mutatod magad, nem te leszel a célpont. " Ezaz! Jaj, Tom, miért nem lehetsz most itt velem? Annyira hiányzol. Miért kell nekem ezen a szaros Viadalon részt vennem? Ez is Snow elnök hibája. Ha ő nem lenne, békében élne Panem! Ha megnyerem a Viadalt, vajon célpont leszek? Megváltozom? És a legfontosabb kérdés: képes lennék ölni?

Míg ezekre a kérdésekre keresem a választ, az agyam elfárad, a szemem pedig lecsukódik. Mikor legközelebb kinyitom, már nem a Hetedik Körzetben vagyok. Ez nem csak egy álom volt. Megérkeztünk.

2.rész

Mielőtt elkezdeném szeretném megköszönni a 1200+ oldalmegjelenítést. Jó tudni, hogy úgy is látogattátok a blogomat, hogy nem írtam új részt. Örök hála. Még szeretném megköszönni az új design-t a Blueberries Designak. Nélkületek nem lett volna ilyen szép, köszönöm. És végre valahára itt van a 2.rész. Sajnálom a késlekedést. Remélem, tetszeni fog.
                                                                                                                        

Ezt...ezt nem hiszem el. Csak hatszor szerepelt a nevem. Rajtam kívül még vagy nyolcszáz név volt a gömben. Mégis az én nevemet húzták ki. Ebben bizonyára a Kapitólium keze van. Annyi mindenkit ölt már meg, akiket el akart távolítani. Miért nem tenné meg ezt egy sorsolás alkalmával? Csak azt nem értem, hogy miért pont én. Nem tettem semmi rosszat, ami ártott volna neki. Hacsak, nem azt, hogy létezem. Bár szerintem ez a legnagyobb gond, ami szúrja a szemüket.

 -Gyere, gyere csak a színpadra! Nem kell félni - invitál a színpadra Lilien. Észre sem vettem, hogy lefagytam. Hátulról valaki meglök és én reszkető lábbal a színpad felé veszem az irányt. Körülöttem együttérző arcokat csak ritkán találok, megkönnyebülteket annál inkább. Mikor felérek a pódiumra, Waters kisasszony mégegyszer elkiáltja a nevemet. Talán azt várja, hogy a közönség tapsoljon, de erre várhat tovább. Mire eljut az agyáig, hogy senki nem fog éljenezni és tapsolni, a másik gömbhöz sétál, amiben a fiúk nevei szerepelnek. Most veszem csak észre, hogy azt kántálom magamban, hogy : "Ne Josht, ne Josht". Mire erre feleszmélek, Lilien már ki is vette a cetlit. Nagyjából 5 másodperc múlva ki is fogja mondani a nevet. Abban az 5 másodpercben a tömeg idegeit tépi. Öt...négy...három...kettő...egy.

 - Josh Carter! - kiáltja. Ez most komoly??? Ennyire ki akarnak cseszni velem? Az egyetlen fiút, vagyis inkább embert, aki mindig kedves velem, jófej és sose bánt, kihúzták? Most már sosem lehetek boldog. Ha nyerek is(amire nincs sok esélyem), hogyan nézhetnék szembe azzal a ténnyel, hogy Josh meghalt? Ezt nem fogom kibírni. Sírni lenne kedvem, de tudom, hogy az Aratást veszi a kamera. Erősnek kell mutakoznom. Messziről látom, hogy Josh közeledik. Találkozik a tekintetünk, s a szeméből kiolvashatom az őszinte együttérzést és szomorúságot.

Mikor felér a színpadra, Lilien megkérdezi a közönségtől:

 - Valaki önként jelentkező?

A kérdésére a válasz néma csend. Elcsüggedten Joshra pillantok. Tudom, hogy van egy egy évvel idősebb bátyja, aki jelentkezhetne helyette. De nem teszi meg. Lehet, hogy szereti az öccsét, de nem annyira, hogy feláldozza magát érte. Thomas megtenné, ha még 18 lenne. Tényleg, Thomas! Vajon hol lehet? És hol a családom? Elkeseredetten kémlelem a tömeget, még akkor is, amikor Carter kezet fog velem. Hol lehetnek? Sehol nem találom őket. Végül feladom a próbálkozást és már Lilienre figyelek, amikor elkiáltja magát:

 -Hölgyeim és Uraim, az idei év Kiválasztottjai a hetedik körzetből nem más, mint Johanna Mason és Josh Carter!

A két név visszhangzik a néma teren. Egy fecsegőposzáta elszáll a tér felett, de a nevemet kántálni kezdi. Ez furcsa. Azt hittem, csak a dalokat tudják megjegyezni, majd elénekelni. Ami ezután következik még számomra is meghökkentő. Először egy, aztán öt, aztán 30 és egyre több ember nyújtja ki a bal kezét, mutatva a három középső ujját. Ez nálunk az együttérzés, és csodálat jele. Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. A bámulatból felucsódva a Békeőrök a színpadra jönnek és erőszakosan a Törvényszék épuletébe "kísérnek". Mikor visszatekintek látom, ahogyan az emberek tolakodni kezdenek és a Békeőrök felé veszik az irányt. Azok nehezen tartják vissza a nagy tömeget. A zűrzavart kihasználva, egy szőke hajú kislány előretolakodik és ordítani, majd zokogni kezd, miközben ezeket a szavakat makogja:

 -Josh, neeee, Josh, gyere vissza, Josh, szeretlek, Josh!!!

Azt hiszem, Josh húga lehet. Elérzékenyülök annak láttán, hogy mennyire szeretheti a bátyját.

Ezután a Békeőrök engem tovább taszítanak. Elhaladunk egy folyosón, ahol a falak hófehérre vannak meszelve, s rajtuk festmények lógnak. A folyosó üres, csak én és a két őr sétálunk rajta. A fiút valahova máshova kísérhették. A folyosó végén baloldalon bekísérnek egy ajtón, amit eddig nem is vettem észre. Belöknek, majd rám zárják az ajtót. Térdre rogyok a hímzett szőnyegre és zokogni kezdek. Amit eddig visszatartottam hurrikán szerűen kitör belőlem. Nem tudom meddig sírhatok, de egyszer csak belép a családom a szobába.

 -Kicsim! - kezdi anya, de rögtön azután sírva fakad. Ezt látván még jobban sírni kezdek. Thomas és apa karöltve oda lép hozzám és megölelnek. Nemsokára anya is csatlakozik. Apa is sír, így Tom próbál nyugtatgatni.

 - Meg tudod nyerni. Tudom. Jól bánsz a baltával és okos vagy. Ki tudsz találni majd valamit. De ne mutasd meg a többi Kiválasztottnak, hogy mennyire erős és talpraesett van. Ha gyengének mutatod magad, nem te leszel a célpont. Kérlek, fogadd meg a tanácsomat. Várunk haza - mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy nehezen megy neki.

 - Megfogadom. Ígérem. Szeretlek titeket - intézem a szavaimat a családomhoz.

 - Mi is téged - mondják egyszerre. Egy darabig még ölelkezünk, de aztán bejön egy Békeőr.

 - Letelt az idő - mondja, majd kitessékeli a családomat a szobámból. Végleg egyedül maradtam.

 - Kisasszony, jöjjön! - jön vissza egy idő után a férfi és megragadja a karomat. Végig haladunk az előző folyosón, majd kimegyünk az épületből. Ott vár már minket Lilien és Josh. Beszállunk egy golyóálló kocsiba, ami egyenesen a vasútállomásra visz.

 - Nem igaz, hogy egy normális kocsival nem tudnak minket idehozni - panaszkodik a kísérőnk, mikor már a vonatállomáson állunk. Hát, igen. Neki ez a legnagyobb problémája. A vonatot figyelem. Gyönyörű kék színe van és akkora ablakai, mint a mi lakásunknak a legnagyobb szobája. Lilien és Josh után én vagyok a következő, hogy felszálljak erre a járműre. Utánam az ajtó becsukódik és a vonat elindul. Irány a csodás Kapitólium!

Sajnálom!

Sajnálom,hogy a múlt héten nem hoztam új részt,de mentségemre szóljon most vagyok 8.os és szombaton felvételi és tanulnom kellet gőzerővel,nekem ez nagyon fontos.Nagyon sajnálom,de felvételi után remélhetőleg új részekkel jövök.Ebben a posztban még szeretnék sok sikert kívánni bajtársaimnak,akik holnap írják a felvétlit,szintén.:D Megértéseteket köszönöm!

Üdvözlettel:

Az író

Feliratkozók*o*

Nagyon szépen köszönöm Renae és Anne,hogy feliratkoztatok a blogomra!Nagyon hálás vagyok!:')Remélem a következő bejegyzések is fognak nektek tetszeni!

Puszi:*

Az író

1.rész

Ma reggel álmosan ébredtem. Egész éjjel forgolódtam. A rémálmok nem szűntek. Szerintem mindenki hasonlóan van,mint én. Hiszen ma van az a kurva Aratás. Ahol minden körzetből kiválasztanak egy tizenkettő és tizennyolc év közötti fiút és lányt,hogy részt vegyenek a "nagyszerű" Éhezők Viadalán. Pff... A hányinger kerülget. Idén hatszor szerepel a gömbben a nevem. Bátyám, Thomas már elmúlt tizennyolc, így ő megúszta. Egy életre. De engem még kihúzhatnak. Engem még a halálba küldhetnek.
Apa, anya és Thomas feszülten néz rám az étkező asztalról, mikor az étkezőbe lépek. Nem vághatok valami vidám képet, mert anya így szól:

 - Kicsim! Rajtad kívül még egy rakás gyerek neve van a gömbben. Nem... - elakad - Nem... - nem bírja tovább: sírva fakad. Bár megnyugtatásnak szánta, a terve fordítva sült el. A sírás kerülget, de erőt veszek magamon és kibírom. Leülök az asztalhoz, veszek egy szelet kenyeret és egy sajtot, majd nekiállok a reggelimnek. A továbbiakban senki nem szólal meg. Elsőként állok fel az asztaltól.

 - Megyek, felöltözöm - mondom, majd bemegyek a szobámba. E ritka eseményen elvárják, hogy szépen öltözzünk fel. Előkotorászok a szekrényemből egy halvány lila ruhát, ami a térdemig ér. Ez még a nagynénémről maradt rám, aki lassan két éve, hogy meghalt. Az emlékek már is elöntenek. Nagyom szerettem Lucy nénit. Ő volt talán az egyetlen, aki igazán megértett. Mindig hozott nekünk valami finomságot, amikor átjött hozzánk. Amikor meghalt utána még hetekig sírtam. Egész nap az ágyamban feküdtem. Borzasztóan megviselt. Gondolkozásomból a bátyám zökkent ki, aki belép a szobámba.

 - Igyekezz Johanna, mindjárt megyünk! - majd kifordul és elmegy.

Gyorsan elmegyek a mosdóba, aztán már ott is állok a többiek mellett.

 - Mehetünk? - kérdezi apa.

 - Igen - feleljük egyszerre Tommal.

 - Rendben - lép ki apa az ajtón közben megfogja anyukám kezét. Kilépek az ajtón és egyből megcsap az erdő illata. Közel lakunk az erdőhöz. Kiskoromban gyakran kiszöktem oda, amikor magányra vágytam. Most, hogy belegondolok, elég gyakran történt ez meg. Thomas becsukja az ajtót. Nem szoktuk bezárni. Semmivel sincs több nekünk, mint másoknak.

Csöndben ballagunk a tér felé. Útközben egyre többen csatlakoznak hozzánk. Meglátom az egyik osztálytársamat, Katie-t. Intek neki egyet, mire mosolyogva visszaint. Sosem értettem a lányt. Szinte mindig mosolyog. Pedig ők sem gazdagok, sőt! Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen boldog ebben a világban. Már is megérkeztünk a főtérre. A Törvényszék épülete előtt egy hatalmas színpad áll. A színpad közepén egy mikrofon áll, mellete két gömb tele nevekkel, a színpad szélén pedig két szék van. Az egyiken Blight, a körzetünk győztes kiválasztottja, a másikon a polgármester ül. A pódium fölött a Kapitólium címere van kifeszítve. Elköszönök a szüleimtől, majd odaállok a tizenhét-tizennyolc évesek mögé, a sorba. Előttem három lány és négy fiú áll. Egyiküket ismerem. Josh Carter a neve. Évfolytam társam. Nem szoktam ilyeneket mondani, de be kell vallanom,hogy a srác elég helyes. Észrevesz és mosolyogva hátraint nekem. Akaratom ellenére elpirulok és visszaintek. Ő a következő a sorban. Az asztalnál ülő nő felírja a nevét meg ilyenek. Josh elindul, elvesz a tömegben. Egy darabig követem a szememmel. Elbambultam. Máris én vagyok a következő.

 - Mi a neved? - kérdezi nő az asztalnál erős kapitóliumi akcentussal.

 - Johanna Mason - válaszolom elég gorombán. A nő csak prüszköl egyet, majd felírja a nevem -Életkorod? - néz fel megint.
  -  Tizenhét - válaszolom unottan.
 - Jól van, mehetsz - utasít majd a mögöttem lévők lökdösődéseiktől majdnem hasra esem. Halk nevetést hallok, de direkt nem fordulok meg. Biztosan arra várnak. Ezért fogom magam és jó messzire elsétálok. Közben már mindenki végzett a nevek felírkálásával és a mikrofonhoz egy kapitóliumi nő sétál oda. Ő Lilien Waters, a 7. körzet kísérője. Évek óta küzd, hogy valami más körzetet kaphasson. Hiába. Kedves Lilien Wates! Hozzászokhatnál, hogy az élet nem mindig habos torta, akármennyire is azt hiszed. Pff... Az ilyeneket kéne Viadalra küldeni... Lilien egy 10 cm magas tűsarkút visel (amiben nem is tudom,hogyan tud járni), combközépig érő buggyos, virító rozsaszín kurvás ruhát és a haja aranyszínűre van festve. Valószínüleg a Kapitóliumban most ez a divat.

Beleszól a mikrofonba:

 - Üdvözlök mindenkit e csodás napon! - Csodás? Ez normális? Csodás, persze... - Boldog Viadalt! És sose hagyjon el benneteket a remény! - kiáltja boldogan. Mindenki úgy néz rá, hogy szerintem ő is elszégyelli magát. Ezek után a polgármester feláll és elmondja a hosszú, unalmas beszédét, amit minden évben Aratáskor elmond. Minden évben elmondja, hogy miért van a Viadal, mi történt a háborúban, satöbbi, satöbbi. Nem is figyelek rá oda. Tekintetemmel a családomat fürkészem, de nem lelem meg őket. Ellenben nagyjából három méterre tőlem meglelem Josht. Óvatos félmosolyra húzza a száját és tátog valamit, de nem értem. Probálom jelezni, hogy nem értem, mit mond, de továbbra is mosolyog és ebből arra következtetek, hogy nem érti, hogy mit próbáltam üzenni. Nem baj. Visszafordulok a színpad felé. A polgármester beszéde a végéhez közeleg. Befejezi, aztán visszaül a helyére. Lilen ekkor ismét beleszól a mikrofonba.

 - Mint mindig, először következzenek a lányok - mondja, majd odatipeg a gömbhöz, amiben a lányok nevei vannak. A gyomrom összeugrik és mogyoró méretűre zsugorodik. A fejem lüktet, a torkom éget, a ruha, minta meg akarna folytani. Levegőért kapkodom.

Lilen Waters hosszan keresgél a cetlik között, majd megállapodik egyen és kihúzza.

Egy másodpercet vár, aztán felolvassa:

 - Johanna Mason! - krákogja.

"Ezt nem hiszem el." - ez minden,ami eszembe jut.

Prológus

Sziasztok!Most kezdtem a blogolást, szóval előre is elnézésteket kérem a helyesírási/fogalmazási hibákért!

                                                                                                                        

Johanna Masonnak hívnak és tizenhét éves vagyok. A hetedik körzetben élek. Az emberek itt, a körzetemben furcsának tartanak. Talán nem is áll messze a valóságtól. Az emberek csak azt látják, hogy egy lány vagyok, aki ha nincs iskolában, felmászik egy fára és ott tölti az egész napot.Nincsenek barátaim. Persze, van akivel olykor,olykor elbeszélgetek, de nincs olyan akiben megbíznék.Ez is a Kapitólium hibája. Nem szerzek baràtokat, nem akarok megbízni senkiben a családomon kívül, mert szerintem két dolog lehetséges:vagy a Kapitólium megbízottja, vagy kisorsolják a Viadalra, ha tizenkettő és tizennyolc év között van. Nem akarok meghalni, sem a szeretteimet elveszíteni.Így hát egy dolog marad. Az egyedüllét ,amit olykor kifejezetten élvezek. Kinek kell az, hogy egyfolytában beszéljek, és jópofizzak valakinek? Hát nekem biztos nem. Erre ott van a családom.Akikkel beszélgetek, akikkel jól érzem magam, akik megértenek.Igazán megértenek. Főleg, az egy szem testvérem, a bátyám:Thomas. Vele mindet megtudok beszélni. Még a fiúügyeimet is, mondjuk abból nem volt sok. De mindig képes voltam olyanba beleszeretni, aki engem nem szeret .Mondjuk valljuk be:ki szeretne egy olyan lányt, mint én? Egyedül a családom szeret. És én is őket. Ők a legfontosabbak az életemben. Ezért teszek róla, hogy megvédjem őket. Bármi áron.